Mindannyiunkat, akik ismertük, becsültük és szerettük, megdöbbentett váratlan halálhíre. Szigeti Jenő elhunytával véglegesen lezárult egy korszak a Doktorok Kollégiuma [röviden: DK] Egyházi Néprajzi Szekciójának életében. Molnár Ambrussal, Makkai Lászlóval és Ujszászy Kálmánnal együtt Szigeti Jenő is az alapítók körébe tartozott, s ha Isten is úgy akarja és a Covid19-járvány nem szól közbe (ami miatt márciusban elmaradt a Szekció alapításának 40. és Molnár Ambrus halálának 20. évfordulós konferenciája), még előadott volna a vallási néprajzot vizsgáló fiatalabb generációknak. Személyes részvételével (Molnár Ambrus „teológiájáról” szóló előadásával) ismételten felmutathatta volna a követendő „mintát” Isten-hitről, emberségről, munkaerkölcsről és a szolgálat alázatáról.

Szigeti Jenő a Hetednapi Adventista Egyház fáradhatatlan lelkipásztora, a Miskolci Egyetem emeritus professzora és az Eötvös Loránd Tudományegyetem habilitált címzetes egyetemi tanára volt, akit „Isten tanítani küldött”. Ő tanárnak készült, – nem akart lelkész lenni, mint az édesapja –, és egész életében a szó legtágabb és legnemesebb értelmében tanított. Engem – az alig 10 évvel fiatalabb folklórkutatót – nemcsak termékeny, mondhatni baráti munkakapcsolat fűzött hozzá, de az a tisztelet is, ami kijár annak, aki „Nemzedékek szolgálatában” élte le az életét, amint azt ahogyan 2017-ben kiadott önéletrajzi visszaemlékezésének alcíme mutatja.

Bámulatos volt szorgalma, munkabírása és tudásvágya. Minden tudományos rendezvényen, a DK, az ELTE Folklore Tanszéke vagy a Miskolci Egyetem konferenciáin, de evangelizációs utazásai közben is láthatta az ember, hogy apró, gyöngybetűkkel cédulát ír egy A4-es papír 1/8-ára. Mázsaszám készültek (és maradtak a hagyatékában) cédulák a legkülönbözőbb témákról, hiszen a Biblia folklórjától a szabadegyházak történetén és a népi kegyesség megnyilvánulásain át a népművelésig számtalan probléma érdekelte. Élete során Rembrandt biblikus témájú rézkarcaitól Márai Sándor leveleiig, naplójáig a kultúra sok területéről igen széles körű tudást gyűjtött össze és adott át nekünk. Csak egyetlen példa: Márai szellemi hagyatékát és néhány személyes tárgyát Torontóban élő sógora, Gaál Csaba segítségével mentette át a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumba 1997 szeptemberében. Ezzel a szellemi örökségmentő, tulajdonképpen hazafias tettel sohasem dicsekedett, természetesnek és magától értődőnek tartotta.

Adventista lelkész első fiaként, mélyen hívő családban született. Soha nem múló, fájó seb volt életében, hogy „X-es” származása miatt háromszor nem vették fel „helyhiány miatt” az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsészkarára 1955 és 1957 között, – de Ortutay Gyula engedélyével kiváló professzorok történelmi, irodalomtörténeti, néprajzi és művészettörténeti előadásait hallgat(hat)ta. 1957 és 1961 között az Adventista Lelkészképző Szemináriumban tanult. Lelkészi oklevele megszerzése után a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián tanult egyháztörténetet, majd 1969-től a Debreceni Református Teológiai Akadémián egészítette ki ismereteit és 1978-ban teológiai doktorátust szerzett, amit 1998-ban a Debreceni Református Teológiai Akadémia PhD-re minősített át. Felsőfokú tanulmányaival párhuzamosan Budapesten, majd „büntetésből” Békéscsabán, később ismét Budapesten szolgált lelkészként. 1981 és 1989 között a Szabadegyházak Lelkészképzőjének főigazgatói, 1984 és 1994 között a magyar Adventista egyház elnöki tisztségét viselte.

Az ELTE Folklore Tanszékével 1984-ben kezdődött a kapcsolata, amikor barátjával és munkatársával Molnár Ambrussal együtt megírták a 18. századi protestáns látomásokról szóló tanulmányukat, s a Tanszék egyik tervezett sorozatában ki akartuk adni az általuk felfedezett kéziratos látomásszövegeket. (Ez jóval később Pécsi Egyetem Antropológiai Tanszéke kiadásában megvalósult a Fontes Ethnologiae Hungaricae sorozatban.) Ott találkoztam velük először és mindjárt be is szerveztek az akkor már jól működő Egyháznéprajzi Szekcióba. A Folklore Tanszék kezdte el publikálni az 1980 óta évenként kétszer is megtartott DK konferencia-előadások színe-javát a Vallási néprajz c. sorozatban, melyet éveken át én (is) szerkesztettem.

Szigeti Jenő életrajzi visszatekintésében maga ismerte el, hogy „tudományos fáradozásainak” két „bázisa” volt, egyrészt a DK, amelynek előbb az egyháztörténeti, majd a vallásnéprajzi szekciójában dolgozott, másrészt a Folklore Tanszék, ahol Voigt Vilmos professzor arra ösztönözte, hogy szerezzen tudományos fokozatot nazarénus kutatásainak eredményével. Ez meg is történt, 1989-ben kandidált „A Krisztusban Hívő Nazarénus Gyülekezet Története Magyarországon” c. disszertációjával. Ennek a munkának számos kisebb tanulmánya mellett egyik „gyümölcse” a Kardos Lászlóval közösen írt monográfia a Boldog emberek közössége. A magyarországi nazarénusok volt. A folkloristák kérésére a ’80-as évek közepétől Szigeti Jenő protestáns vallási néprajzot, a magyarországi szabadegyházak történetét és a Biblia folklórját tanította az ELTE néprajz szakos hallgatóinak. Közben nemcsak lelkészként járta az országot, hanem 1990-től 2007-ig a péceli Adventista Teológiai főiskola oktatója, 1990 és 1996 között főigazgatója is egyben. Felelősségteljes, sok üggyel-bajjal, de az egyház-építés és emberformálás örömével együtt járó munka volt ez számára. 1991 és 1993 között az Evangélikus Teológiai Egyetemen oktatott, illetve a budapesti ELTE Folklore Tanszékén, a Debreceni Egyetemen és a Pünkösdi Teológiai Főiskolán tartott kurzusokat, alkalmi előadásokat. Nyugdíjazása után 1997-től 2007-ig a Miskolci Egyetem docense, 1999-től habilitált egyetemi tanára, 2007-től már professzor emeritusa volt.

A különböző felekezeteket és vallásokat összekapcsoló, a keresztyén-zsidó párbeszédet elősegítő papi, oktatói és tudományos munkásságát 2007-ben Scheiber Sándor-díjjal ismerték el, és ugyanebben az évben ELTE rektora is címzetes egyetemi tanárrá avatta. Munkatársai, egykori bölcsész és teológus hallgatói, tanítványai egyhangúan kiváló, szuggesztív, közvetlen stílusú előadónak tartották. Hetvenedik születésnapján tartalmas tanulmánykötettel tisztelegtek előtte, a nyolcvanadikon pedig tudományos konferenciával köszöntötték barátai, pályatársai, tanítványai és az adventista gyülekezet hívei.

Szigeti tanár úr, „Isten híd-embere” olyan teológus-prédikátor volt, aki élőszóval, írásban (olvasmányos Biblia-tanulmányaival, vallásos elmélkedéseivel és verseivel), éveken át a rádióban és képernyőn is közvetítette, magyarázta, hiteles magatartásával képviselte a Szentírás tanításait. Tudományos és tudomány-népszerűsítő, vallásoktató és „népnevelő” munkásságával mindenek előtt az ökumenét, a szolgáló szeretetet, – szűkebb egyháza pártoskodó közösségében – is a szemben álló felek közötti megbékélést, a kompromisszumot hirdette.

Küldetéséhez, amit beteljesített, az Úristen megtartó kegyelmén kívül szerető és támogató családi háttér (is) kellett, amit felesége Gyopár 1965-ös házasságkötésük óta biztosított neki. Magánéletéről, két gyermekéről és tehetséges unokáiról, testi-lelki bajairól egyébként ritkán, akkor is humorizálva beszélt, – zárkózott, puritán életvitelű, hívő ember volt.

A Jézusi elhívás és küldetés szellemében „tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28,19) mindig önzetlenül, idejét és testi-lelki energiáit nem kímélve (sokszor saját egészsége rovására) osztotta meg tudását, hitét. A „mindennapok útvesztő labirintusában” a hétköznapi kereszténység korántsem könnyű modus vivendijét példázta életével. Sokat köszönhetünk neki, hiányozni fog. Verses üzenete örök érvényű:

            ...ne hátrálj,

            ne hagyd abba, testvér!

            Hisz tetteink biztos kritikája

            nem a földi szóvirágok koszorúja.

            Fönt van a cél,

            Ott vár jó Urunk.

            Tarts ki hát,

            soha ne keseregj,

            mert a hiba is a munkát bizonyítja,

            mint a rózsát a szúrós,

            kezünket véresre sebző

            tövis.

 

Nyugodjék békében! Maradjon velünk és legyen áldott az emléke!

 

Küllős Imola

(folklórkutató c. egyetemi tanár, az MTA doktora)